Az Európai Unió televíziós irányelvének régóta napirenden lévő módosítása döntő szakaszba jutott, legalábbis erről tanúskodik az Európai Bizottságnak a tárgyban 2005. december 15-én nyilvánosságra hozott javaslata.

Visszaidézve az Európai Parlament és az Európai Tanács által 1989-ben kiadott 89/552/EGK irányelvet, abban a hivatalos elnevezés szerint a tagállamok televíziós műsorszolgáltatási tevékenységekre vonatkozó egyes törvényi, rendeleti, közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról van szó, ami azt érzékelteti – bármennyire is nyakatekert az elnevezés –, hogy távolról sem a televíziózás egészét, hanem csak annak egyes elveit és területeit érinti a közösségi szabályozás. A nevezett televíziós irányelvet a Parlament és a Tanács az 1997-ben kiadott 97/36/EK irányelvvel módosította és/vagy kiegészítette ugyan, egyrészt pontosítva és újraértelmezve egyes fogalmakat, másrészt némileg kiterjesztve a szabályozás hatókörét, de továbbra is önmérsékletet gyakorolt, megmaradva a szabályozás egyfajta minimumánál, ami – de nem több – kötelező a tagállamok részére.

A hosszas előkészítés után a Bizottság által előterjesztett mostani módosítási javaslat szintén ezen a pályán halad, amit a magam részéről helyénvalónak is tartok. Ugyanakkor az infokommunikációs technológiákban az elmúlt években bekövetkezett forradalmi változások, s az ennek következtében változóban lévő televíziózás most már elodázhatatlanná teszi, mondhatni kikényszeríti a fogalmi tisztázást, s ezen túlmenően újra kell gondolni a szabályozás tárgykörét is.

Kezdve az utóbbival azt mondhatjuk, hogy a javaslat koncepcionális változásokat tükröz: a 89/552/EGK televíziós irányelvet módosító, az Európai Parlament és a Tanács által kiadandó irányelv legelső rendelkezése [1. cikk (1)] már az irányelv címét is megváltoztatja, az abban szereplő televison broadcasting services kifejezést az audiovisual media services kifejezéssel cseréli föl, s a televíziós műsorszolgáltatások helyett immár az audiovizuális médiaszolgáltatásokra vonatkozó egyes törvényi, rendeleti, közigazgatási rendelkezéseinek összehangolását tűzi ki célul az irányelv. Egyúttal az irányelv „beceneve” is változnék: míg az eredetit kimondhatatlan neve helyett csak televíziós irányelvként emlegették, a módosított majd az audiovizuális média szolgáltatások névre fog hallgatni.

A magamfajta nem gyanútlan olvasó, aki már átrágta magát a preambulum és az indoklás műfaját elegyítő, a módosítási javaslat elé szerkesztett, 47 számozott szakasznyi magyarázó szövegen, ekkor találkozik végre úgymond hivatalosan azzal a meghatározással, amit a bevezető (16) szakaszában ugyan már lényegében olvasott, de akkor még átsiklott rajta: az audiovizuális média szolgáltatások fogalma azokat a mozgókép (moving images) szolgáltatásokat is magába foglalja, amelyeket hanghatás nem kísér [1. cikk (2) (a)]. Miután szerintem elvi kérdés még a jogalkotásban is, hogy az egyes jogszabályokban meghatározott fogalmak ne jelentsenek mást, mint amit a maguk köznapi jelentése hordoz – amennyiben persze az audiovizuális szót egyáltalán köznapinak lehet tekinteni – tanácstalanul állok e javaslat előtt. Szerény megítélésem szerint a video services (videó-szolgáltatások) kifejezéssel helyettesítve az inkriminált szóösszetételt is használható fogalomhoz jutnánk (hadd utaljak arra, hogy a médiagazdaságtani szakirodalom a video economics kifejezést a kilencvenes évek eleje óta használja), ráadásul képzavar mentesen!

Fontos eleme az audiovizuális média szolgáltatásoknak, hogy azokat nagyközönség számára nyújtják valamely elektronikus hírközlő hálózaton, ahol ez utóbbi fogalmát az elektronikus hírközlésre vonatkozó 2002/21/EK keretirányelvből veszi át a javaslat. Ez a megoldás technológiai oldalról valóban semleges, hisz nincs tekintettel arra, hogy miként nyújtják az audiovizuális média szolgáltatásokat.

A javaslat bevezeti a médiaszolgáltató (media service provider) fogalmát: ő az a természetes vagy jogi személy, aki a felelősséget viseli az audiovizuális média szolgáltatás keretében elérhető tartalmakért és egyúttal meghatározza, hogy miként szerveződik, működik maga a szolgáltatás. Az előbbi átfogó kategórián belül a televízió műsorszolgáltatás úgynevezett lineáris audiovizuális média szolgáltatás, amelynek során maga a műsorszolgáltató határozza meg, mikor adnak egy meghatározott műsorszámot, és ő határoz a műsorszerkezetről, azaz az egyes műsorszámok műsorrá való összefűzéséről. Az összes többi audiovizuális média szolgáltatás ennek komplementere, úgynevezett nem-lineáris szolgáltatás: az ezt igénybe vevő felhasználó maga határozza meg, hogy egy konkrét műsorszám mikor jusson el hozzá abból a választékból, s ez az elhatárolás is munkaképesnek, logikusnak tűnik.

A nem-lineárisnak nevezett audiovizuális média szolgáltatások jelenleg az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások csoportjába tartoznak, azok egy részét képezik, és az elektronikus kereskedelemre vonatkozó 2000/31/EK irányelv vonatkozik rájuk. Az audiovizuális média szolgáltatások meghatározásával lehetővé válik egy egységes reklámszabályozás is: az audiovizuális kereskedelmi kommunikáció fogalma egyaránt átfogja a lineáris és a nem lineáris média szolgáltatások során nyújtott reklámozást, és minden olyan kvalitatív szabályt, amit a 89/552/EGK irányelv és ennek 1997-ben hozott módosítása a televíziós reklámra tartalmazott, kiterjeszt az audiovizuális média szolgáltatások egészére (3g cikk).

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami talán a legnagyobb vitát fogja kiváltani, ha nem is a tudományos közleményekben, de a médiában feltétlenül, s ez a televíziós reklám mennyiségi korlátainak enyhítése, a műsorszám-megszakító reklámok lehetőségének kiterjesztése, és a termékelhelyezés de facto tiltásának hatályon kívül helyezése. Annak, hogy a reklám mennyisége a napi műsoridő 15%-át nem haladhatta meg, gyakorlati jelentősége eddig sem volt – az igazi radikalizmust az óránkénti 12 perc reklámkorlát eltörlése jelentette volna, ezt viszont a Bizottság, úgy tűnik, nem merte felvállalni. A javaslat szerint a műsorszám-megszakítás kötöttségei enyhülnek, és a termékelhelyezés eddig üldözött gyakorlata is polgárjogot nyer: ez a sok oldalról szorongatott „ingyenes”, elsősorban a reklám- és szponzorálási bevételekből élő televíziók megsegítése, aminek persze nézői oldalon ára van. Az ismert mondás szerint „nincs ingyen ebéd”, s ez immár a televíziózásban is jobban érvényesül az eddigieknél: ez van, de azért szeretni nem kell.