Bár az Európai Unió versenyhatóságánál már évek óta terítéken van a téma, VIVIANE REDING, az Európai Unió Bizottságának (Bizottság) Információs Társadalomért és Médiáért felelős biztosa csak múlt év őszén indított nyílt és határozott támadást a nemzetközi roaming díjak radikális csökkentése érdekében, és bejelentette, hogy a Bizottság javaslatot tesz a végfogyasztóknak felszámított nemzetközi roaming díjak szabályozására.

A javaslatból nagyvonalakban az körvonalazódik, hogy a Bizottság a nagykereskedelmi roaming díjak mértékét valamilyen módon a költségekhez közelítené, emellett szükségesnek tartaná a kiskereskedelmi szabályozást is két irányból annak biztosítására, hogy az árcsökkenés valóban eljusson a végfogyasztókhoz is. Egyrészt, a külföldön mobiltelefonról indított hívások díja nem térhetne el az adott szolgáltató azon díjcsomagjának megfelelő díjaitól, amelyet a fogyasztó a honos országában használ. Másrészt, a külföldön a mobiltelefonon fogadott hívásokért a szolgáltatók nem számíthatnának fel díjat. A szabályozás ezen tervezett elemeiről egyenként komoly tanulmányokat lehetne írni (a Vodafone például a konzultáció során komoly elemzéseket rendelt meg saját álláspontja alátámasztására) – jómagam azonban inkább a szabályozás módját szeretném érinteni.

A roaming szolgáltatás különösen érzékeny szabályozási téma, hiszen a nemzeti szabályozással direkt módon valójában az adott országba látogató külföldi előfizetők érdekei védhetők, míg a hazai szabályozó „saját” fogyasztóinak jóléte más nemzeti szabályozások hatásosságától függ. Ebből a nézőpontból mondhatnánk azt is, hogy az európai szintű megoldásra talán egyedül képes Bizottság felelős szervei meglehetős türelemmel viseltettek eddig a mobilszolgáltatókkal szemben.

A szabályozás előkészítése szempontjából talán egyszerűsíti, míg jogi szempontból tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a roaming piac (egész pontosan a nemzetközi roaming szolgáltatások nemzeti nagykereskedelmi piacai) szabályozása részét képezi a hírközlési keretszabályozásnak is. Ilyen értelemben még kevésbé vitatható a szabályozás – elvi – szükségessége. Vitatható azonban, hogy mi indokolja, indokolja-e valami az általánosan alkalmazandó keretszabályozáson kívüli szabályozás választását.

A közösségi jogszabály megalkotása mellett szólhat, hogy a tagállami szabályozó hatóságok a Bizottság iránymutatása nélkül egyébként sem kívántak komolyan foglalkozni a nemzetközi roaming piaccal (nem is kell erre jobb példa, mint a magyar szabályozó hatóság példája: az NHH ugyan kötelességtudóan megkezdte a piacelemzési munkát, de a szabályozás módjának, vagyis a kiszabandó kötelezettségeknek, illetve a tagállami szinten kiszabott kötelezettségek együttes hatásának bizonytalansága folytán e munka nem jutott túl egy bizonyos ponton). A szabályozó hatóságok hezitálása érthető, hiszen valóban értelmetlen lenne olyan, egymással nem feltétlenül összecsengő nemzeti szintű kötelezettségek kiszabása, amelyek a határon átnyúló szolgáltatások esetében alkalmazhatatlanná válnának, illetve – ami egy nemzeti szabályozó hatóság szempontjából még rosszabb – extrém esetben a szabályozásban élen járó ország honos előfizetőinek hátrányára működnének (ha más országban nincs hasonló, működő szabályozás, hiába a hazai hatóság munkája, a külföldön roamingoló előfizetők más ország hatóságának elmaradt vagy hatástalan fellépése miatt nem élvezik annak gyümölcseit).

A szabályozó hatóságokat tömörítő Európai Szabályozó Hatóságok Szövetsége (European Regulators’ Group, ERG) támogatja is a Bizottság jogalkotási törekvéseit, a konzultáció során legfeljebb csak a szabályozás helye és módja szempontjából fogalmazott meg kritikai észrevételeket és kérdéseket.

Kérdés az is, hogy hogyan tudná figyelembe venni a tervezett szabályozás a nemzeti piacok eltérő körülményeit, amelyből következően a vállalkozások különböző helyzetben lehetnek hazai piacukon. A nyilvános konzultáció első fázisában kifejezetten felmerült az az érv, hogy a kiskereskedelmi nemzetközi roaming díjaknak a szolgáltató hazai kiskereskedelmi piacán alkalmazott árakhoz való kötése a hazai piacán erősebb pozícióban – netán domináns piaci helyzetben – lévő vállalkozásoknak kedvez. Messzire vezető gondolatmenet kiindulópontja lehet ez az érv, hiszen ebből az következik, hogy mindaddig nem lehet igazságos egy ilyen szabályozási elképzelés, amíg a nemzeti piacok nem lesznek a piaci érettség azonos szintjén, illetőleg jelentősen eltérő szerkezetűek maradnak. (Arra nem vállalkozom, hogy jóslásokba bocsátkozzam atekintetben, mikor fog ez bekövetkezni, illetve megváltozni.)

A keretszabályozásban adott lehetőségektől eltérő megoldás választása ellen szól, hogy a ténylegesen csupán jó három éve alkalmazott rendszer egyes elemei megmerevednek, éppen legnagyobb újítását, a rugalmas, piaci dinamikát követő szabályozás eszméjét feladva. A rendeleti szabályozás lényege ugyanis az, hogy implementációra nincs szükség (más oldalról közelítve lehetőség sincs rá), a jogszabályi rendelkezések minden tagállamban közvetlenül alkalmazandóak, ahogyan a hasonló közösségi vagy az összes tagállami jogszabály. Ez a megoldás valóban megteremtheti az egységes szabályozást, de aligha alkalmas forma a részletszabályok meghatározására (mivel árakról és költségekről van szó, nem valószínű, hogy el tud tekinteni a jogalkotó a technikainak tűnő részletektől, mi több, e részletekben lesz ismét a lényeg). Módosítása pedig éppen olyan bonyolult vagy még bonyolultabb, mint bármely más tagállami jogszabály módosítása (vagyis a rugalmasságról és dinamizmusról biztosan le kell mondani).

Egy további kérdés, hogy összeegyeztethető-e a szabályozás ilyen módjára való áttérés a hírközlési keretszabályozás egészével. Sajnos nem vagyok szakértője az európai jogrendszernek, ezért inkább gyakorlati oldalról közelítek e kérdéshez. Jelenleg is létezik olyan hatályos rendelet, amely olyan piacot érint, amely a keretszabályozás alapján csak piacelemzési eljárás keretében szabályozható, ez a hurokátengedésről szóló rendelet. Aki ismeri a rendeletet, tudja, hogy az általánosabb szinte nem is lehetne, valójában csupán szabályozói szándéknyilatkozatnak tekinthető, amelyet ugyanúgy a nemzeti szabályozó hatóságoknak kellett/kell végrehajtaniuk, mint a jelenlegi eljárásokban kiszabott kötelezettségeket. Azaz a szabályozás mint olyan egységesen létezik a közös piacon, de a szabályozás részletei értelemszerűen nem egységesek.

A fenti eszmefuttatásra persze logikusan adódik az ellenérv, hogy a nemzetközi roaming piaca jelentősen eltér a hurokátengedéstől, hiszen utóbbi tipikusan nemzeti szintű (ilyen értelemben lokális), míg előbbi valójában globálisnak nevezhető, és ezért valamilyen szintű egységesség nélkül nem is működhetne. A koncepcionális megoldásra képes lehet a Bizottság, de ezzel együtt sem egyértelmű, hogy ki és hogyan működteti majd a gyakorlatban az elképzelt szabályozást. Az világos, hogy az ellenőrzést csak a nemzeti szabályozó hatóságok láthatnák el, illetve az sem lehet igazán kétséges, hogy a technikai szabályozás (a költségszámítás például) csak nemzeti szinten valósítható meg hatékonyan. De akkor mitől lesz hatásában más a rendeleti szabályozás, mint a piacelemzési típusú szabályozás? Ha nem lesz más, és ténylegesen a nemzeti szabályozó hatóságok fogják tartalommal megtölteni a születendő rendeletet (ami nem lesz egyszerű feladat – érdemes elolvasni a konzultáció során összegyűlt álláspontokat), akkor mi haszna a jogalkotási procedúrának?

Egy haszna talán mégis lesz: bár egy nem feltétlenül szükségszerű és talán politikai színezetet sem nélkülöző kitérő után ténylegesen megtörténik a fogyasztói érdekekre fókuszálóan a nemzetközi roaming piacok szabályozása is – ami a szabályozási keret három éves múltját tekintve már be is fejeződhetett volna, de úgy tűnik, hogy a keret áttörése nélkül nem tud elkezdődni.