A ’90-es években az „internet és szabályozás” viták középpontjában az a kérdés állt, hogy lehetséges-e és szabad-e az államnak beavatkoznia az internet használatába, és ha igen, akkor milyen mértékben? Voltak, akik technológiai alapon tagadták az állam képességét az internet szabályozására, voltak, akik a szólásszabadságra hivatkozással érveltek az állami szabályozás ellenében, de sokan voltak azon az állásponton is, hogy amit az állam a való világban megtehet, azt megteheti a virtuális térben is. Ahogy az a gyakorlatban lenni szokott, egyik szélső álláspont sem dominálta a fejlődést. Az internet alapjaiban megőrizte szabad jellegét, ugyanakkor számos területen megjelent az internetet érintő állami szabályozás is. A status quo kialakulása lényegében két elv mentén történt meg: 1) amit tilos megtenni a való világban, azt tilos az online térben is gyakorolni, 2) ha valamilyen érdeket védenie kell az államnak a fizikai valóságban, akkor azt az inteneten is meg kell tennie. Jellemzője volt ennek az időszaknak az is, hogy az internet szabadságharcosai és az internet-szolgáltatók többé-kevésbé egy táborban voltak, és közösen léptek fel a túlzó állami beavatkozási szándék ellen.

A technológia fejlődése és az új üzleti lehetőségek megjelenése azonban időközben megváltoztatta a ’90-es évekre jellemző felállást. A szélessávú internet-szolgáltatások megjelenése és a nagy üzleti haszonnal kecsegtető, szélessávú tartalom-szolgáltatások nyújtásának lehetősége megbontotta az állami beavatkozás réme által teremtett egységet a felhasználói és szolgáltatói érdekek között, és egy új szabályozási vitához vezetett, ami a „net neutrality debate”, azaz „hálózat-semlegességi vita” néven vált ismertté. A vita hátterében az áll, hogy az előfizetői infrastruktúrát is tulajdonló internet-szolgáltatók felismerték, hogy érdemes kihasználniuk a vertikális integráció nyújtotta előnyöket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az infrastruktúrát is birtokló internet-szolgáltató számára kedvezőbb, ha nem csak mezítlábas internet kapcsolatot (hazai szabályozási terminológiával adatátviteli szolgáltatást) értékesít, hanem a keletkező, új sávszélességből fenntartja a maga által nyújtott tartalomszolgáltatások számára a rendelkezésre álló átviteli kapacitást vagy annak egy részét. Ezt az elképzelést egyes amerikai szolgáltatók úgy fordították le a gyakorlat nyelvére (elkerülendő a nyílt diszkrimináció vádját), hogy a nagy sávszélességet igénylő tartalmak számára – emelt díjas szolgáltatásként – hajlandók előfizetői hálózatukon átviteli prioritást biztosítani.

Az internet-szolgáltatók tavaly év végén postázták vonatkozó ajánlataikat a legnagyobb tartalomszolgáltatónak, többek között a Google-nek és az eBay-nek. Ez a lépés rövid időn belül az internet szabályozása körüli viták újraéledéséhez vezetett az Egyesült Államokban. A tartalomszolgáltatók azonnal követelni kezdték az ilyen típusú „pozitív diszkrimináció” tilalmának törvénybe iktatását, a saját előfizetői hálózattal rendelkező internet-szolgáltatók pedig hevesen tiltakoztak a felvetés ellen. Az állami szabályozó, az amerikai Kongresszus, azóta is értetlenül szemléli az internetet érintő szabályozási kérdések tekintetében eleddig szokatlan helyzetet. A szabályozói zavart jól jelzi, hogy az év eleje óta a Kongresszus mindkét háza foglalkozott a kérdéssel, több bizottsági meghallgatásra, törvényjavaslat benyújtására és leszavazására is sor került. Kezdetben a Szenátus volt aktívabb és inkább az internet-szolgáltatók érveinek elfogadására hajlott, azonban május-júniusra a nagy szavazóbázist képviselő fogyasztói érdekképviseletek lobbizásának eredményeként a Képviselőház Jogi Bizottsága elfogadott és a plénum elé terjesztett egy röviden „Internet Freedom and Nondiscrimination Act” néven hivatkozott törvényjavaslatot. A javaslat célja, hogy védelmet nyújtson a szélessávú internet-szolgáltatók szabad versenyt sértő és diszkriminatív magatartásával szemben. Ennek érdekében a hálózat tulajdonosoktól és üzemeltetőktől megkövetelnék, hogy 1) másokkal ésszerű és diszkriminációmentes feltételekkel kapcsolódjanak össze, 2) olyan ésszerű és diszkriminációmentes módon üzemeltessék hálózataikat, hogy a velük kapcsolatban nem lévő tartalomszolgáltatók, szolgáltatások és alkalmazások egyforma eséllyel érjék el a fogyasztókat, 3) tartózkodjanak a felhasználók azon lehetőségének korlátozásától, hogy az általuk kívánt jogszerű tartalmat, szolgáltatást vagy alkalmazást igénybe vehessék. Ezek a szabályok kísértetiesen hasonlítanak az európai távközlési keretszabályozás liberalizációs elveihez. A hasonlóság nem véletlen, mivel a szabályozás párti érdekcsoportok a vita kirobbanása óta folyamatosan hivatkoztak az európai távközlési liberalizáció sikerére. Ennek ellenéra a „net neutrality” vita elsősorban nem a távközlési liberalizációról szól. Az „Internet Freedom and Nondiscrimination Act” ugyanis nem az egyes klasszikus távközlési szolgáltatások (mobil és vezetékes hang) oldaláról közelíti meg a kérdést, hanem a tartalomszolgáltatások szabad elérésének védelme áll a középpontjában és csak másodlagosan, mintegy természetes következményként terjeszti ki a védelmet az interneten elérhető egyéb szolgáltatásokra (pl. internetes telefon) és alkalmazásokra (pl. webmail). Ez a megközelítés indokolt is, mivel az internet tekintetében csak elméletileg lehet távközlési (adatátviteli) és egyéb ráépülő tartalomszolgáltatásokról beszélni. Ez abból az egyszerű összefüggésből következik, hogy nincs internetes tartalomszolgáltatás adatátviteli szolgáltatás nélkül, az internetszolgáltatás – mint adatátviteli szolgáltatás – pedig lényegében értéktelen tartalomszolgáltatás nélkül. Ebből a viszonyból adódóan a „net neutrality” vita tulajdonképpen az internetes tartalomszolgáltatás és az internet használat szabadságáról szól, és ezért a ’90-es évek tartalom szabályozási vitái egyenes ági örökösének kell tekintenünk. A korábbi időszakhoz képest jelentős eltérés viszont az, hogy jelen esetben a szabadság biztosításának eszközének éppen a szabályozás kialakítása vagy fenntartása tűnik.

A „net neutrality” vita még korántsem zárult le. A képviselőházi törvényjavaslat valószínűleg csak az első komolyabb megálló. Mindazonáltal két tanulságot már most levonhatunk a történésekből: 1) A szélessávú internet technológiák robbanásszerű fejlődése sokszorosára értékeli fel az interneten elérhető tartalom, szolgáltatások és alkalmazások jelentőségét. 2) A „kevesebb szabályozás – jobb szabályozás” gyakran hangoztatott elvének gyakorlati alkalmazásával érdemes csínján bánni, mert az internet használók szabadságát elsősorban az alapul szolgáló infrastrukturális szolgáltatások műszaki és üzleti jellege határozza meg.