Az Alkotmánybíróság szerint a szólásszabadság kiemelt helyen áll az alapvető jogok között, és csak kivételes esetekben korlátozható. Ilyen kivételes, a nyilvános térnek csak egy meghatározott részére vonatkozó korlátozás az Európai Unió határokat átlépő televíziózásról szóló irányelvének a származási vagy vallási alapú gyűlöletkeltést tiltó cikkelye, amely – a magyar rádió-televízió törvénnyel összhangban – tiltja a gyűlöletkeltő tévéműsorokat: „a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a műsorszolgáltatásuk nem tartalmaz származási, nemi, vallási, vagy nemzetiségi alapú gyűlöletkeltést.”

Ez a tilalom, amelyet a nézőt a passzív fogyasztó szerepébe helyező tévéműsorok egyidejű tömeghatása indokol, nem terjeszthető ki az internetre, hiszen az internetet aktívan és egyénileg – sokan sokféleképpen – használjuk. Míg a tévé és a rádió sajátosan ránk erőlteti műsorainak a tartalmát, internetezőként mi magunk döntjük el, mit választunk. Az interneten megjelenő gyűlölködés médiaspecifikus tilalmának nem lenne olyan alkotmányos indoka, mint a rádió-televízió törvényünkben, vagy a televíziós irányelvben megfogalmazott tilalomnak.

Az internet nem lesz kevésbé egyénien használható, viszont a televízió is egyre több szabadságot adhat a nézőnek, amiből következően, a televíziós irányelvből is előbb-utóbb el kellene hagyni a kommunikáció tartalmát szabályozó rendelkezéseket. Ezzel szemben, az Európai Bizottság által 2005. decemberében közzétett, és az Európai Parlament által 2006. decemberében első olvasatban tárgyalt, az audiovizuális média-szolgáltatásokról szóló új irányelv-tervezet csak a reklámszabályokat enyhítené. A televíziózásra vonatkozó, helyenként bővített tartalmi szabályokat ellenben kiterjesztené mindazokra a kereskedelmi alapon működő médiumokra, amelyeknek fő célja mozgó képek szolgáltatása. Az audiovizuális médiaszolgáltatások meghatározásának a tervezet vitája során való szűkítése ellenére sem lehetett a szólásszabadság korlátozása esetén szükséges pontossággal körülhatárolni az interneten közölt, gyorsan változó, keveredő tartalmak azon egyre növekvő részét, amelyekre az új szabályozás vontakozna. Az eddigi legszabadabb médium ilyen korlátozása a cenzúrát sajnos jól ismerő új tagállamok számára különösen veszélyes lenne, és az európai internetes gazdaság fejlődését is hátráltatná. Nem véletlen, hogy szólásszabadság-szervezetek és az internetszolgáltatók nem szerepelnek az irányelv-tervezet azon rövid felsorolásában, amely a tervezetet támogató, állítólagos széleskörű konszenzust hivatott alátámasztani.

A televíziózás önmagában is egyre megkérdőjelezhetőbb szabályozásának kiterjesztése az internetre még az irányelv-tervezet szerinti lineáris, a nézőt a passzív fogyasztó szerepébe helyező szolgáltatások esetén is vitatható, hiszen az internetet alapvetően egyénien használjuk. A tervezet szerinti nem lineáris, a nézői kontroll lehetőségét nyújtó szolgáltatások esetén pedig teljesen indokolatlan a tervezetben célként megfogalmazott enyhébb szabályozás helyett több területen – köztük a gyűlöletkeltés tilalmát illetően – valójában a lineáris szolgáltatásokra vonatkozóakkal azonos szabályokat alkalmazni. A tervezet nem tud – nem is tudhat – a szólásszabadság korlátozása esetén szükséges pontossággal határvonalat húzni a lináris, a nem lineáris, valamint azon internetes szolgáltatások között, amelyek nem tartoznának a irányelv hatálya alá.

Mi indíthatja mégis a szabályozás kiterjesztésének szorgalmazására a tervezet támogatóit, például a gyűlöletkeltés tilalmának esetében? Nyilvánvaló, hogy az internet minden korábbinál gyorsabb és hatékonyabb eszköze a szabad kommunikációnak, amit természetesen a gyűlölet terjesztői is igyekeznek kihasználni. De az internet gyors és kreatív működése páratlanul kreatív lehetőségeket ad a válaszadásra és a megelőző kommunikációra is: a gyűlölködés elítélésére, valamint a kisebbségi kultúrákat megismertető és megszerettető tartalmak közzétételére, ami hatékony ellenszere lehet az előítéletek táptalaját jelentő tudatlanságnak. Az internet segítheti az előítélet-ellenes oktatást is, ami a rasszizmus elleni fellépés legfontosabb eszköze.

Mégis szinte reflexszerűen szokott felmerülni, hogy a rasszizmus és más gyűlölködő tartalmak terjesztése az interneten olyan veszélyes, hogy az jogi tilalmat kíván. Ezt a megközelítést tükrözi az új irányelv-tervezet, abban a hitben, hogy egy politikai közösség a döntéshozó intézményein keresztűl képes meghatározni, hogy milyen, különböző közösségeket sértő, támadó internetes közlések tiltandók be a tartalmuk alapján, és az internet ilyen szabályozása működőképes is lesz. Az ezzel szemben álló, általam támogatott megközelítés szerint viszont túlságosan vakmerő ezen az úton elindulni. Éppen az rejt ugyanis magában nagyobb veszélyt, amikor az állam elkezdi mérlegelni, hogy mi minősül túlságosan sértő beszédnek. A jogi tilalmak óvatosnak tűnő megfogalmazása, valójában óvatlannak bizonyulhat, és célt téveszthet. A szólásszabadság tartalomalapú korlátozása mindig vélemények önkényes elhallgattatásának a veszélyével jár, és sok olyan, a társadalom többségét provokáló tartalom áldozatául eshet, amit éppen a gyűlölködés és az előítéletek elutasítása végett tennének közzé az interneten. A jogi tilalommal vissza lehet élni: könnyen fordulhat például egy kisebbségi, emberi jogi csoport élesebben is megfogalmazott véleménye ellen. Ráadásul, azok a fanatikusok, akik az interneten rasszista és egyéb gyűlölködő tartalmakat helyeznek el, valószínűleg megtalálnák a törvény kikerülésének módját.

Az internetes gyűlöletbeszéddel szemben – a bűncselekménynek minősülő közvetlen veszélyhelyzetet előidézö közlések kivételével – a jogi tilalom helyett az önszabályozás javasolható. Az önszabályozás révén az ilyen tartalmak azonnal lekerülhetnek a világhálóról, ha az internet-szolgáltatók érvényesítik a rasszizmus és más gyűlölködés elutasításának elemi normáját. A szolgáltató – aki ugyan nem az államot képviseli, de a szólásszabadságot ő sem korlátozhatja önkényesen – az Oláh Action című undorító játékot indokoltan távolította el. Az viszont később újra felkerült az internetre, ami az önszabályozás korlátait mutatja. De a médiaspecifikus jogi tilalom sem lenne hatékonyabb, az önszabályozás esetén viszont legalább az önkényes korlátozás veszélye kisebb, mint akkor, ha az állam avatkozik be a nyilvános kommunikáció folyamatába. Az önszabályozás a nem állami szereplők közreműködésére épít, ami azért is szükséges, mert ha a társadalom nem válaszol minél egységesebb elutasítással a gyűlölködésre – aminek az önszabályozás mellett más eszközeit is meg kell találnunk – akkor a kivételesen alkalmazható jogi korlátok sem érvényesülnek.

Nemcsak minden vezető politikusnak, hanem például népszerű zenészeknek és más művészeknek is hangot kell adniuk antirasszista meggyőződésüknek. A jogi tilalmak nem végezhetik el helyettünk a rasszizmus és más gyűlölködés elítélését. Az Alkotmánybíróság 1999-ben és 2004-ben is megerősített, a szólásszabadság magyarországi hagyományához méltó 1992-es határozata szerint: „Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki.” Az interneten ennek az öntisztulásnak az egyik, tökéletlenségében is hasznos eszköze lehet az alapvető morális normákat követő önszabályozás.