Akik az informatikai jogról nosztalgiáznak, emlékeznek rá, milyen eufória uralkodott a 20. század 90-es éveinek közepén, amikor széles körben felfedezték „az Internetet” mint jogi problémát. Az indulás időszaka. Számtalan tanulmány született, amelyek érvelése mindig ugyanoda vezetett: van egy új jelenség, sok megválaszolatlan kérdéssel, ezért új szabályokra, új törvényekre, új biztonságra van szükségünk. Az elektronikus kereskedelemtől az elektronikus kormányzatig, a szerzői jogtól az adatvédelemig minden jogterület pezsgett, a domain-regisztrációról épp úgy heves viták folytak, mint az elektronikus aláírásról, tárgyalták a védjegyjogot sértő metatag-eket, elemezték a keresőszolgáltatást nyújtók felelősségét, és így tovább. Mindenhol ugyanaz a jelenség: új kérdések, új problémák, új tézisek, és közös kiáltás a jogalkotó után, amit Brüsszelben nagyon is jól hallottak.
Tíz évvel később maradt a kijózanodás. Az eufória már csak történelem. Számtalan törvény született, a vonatkozó európai irányelvek már alig számolhatók össze, és átláthatatlan mennyiségű bírósági döntés áll rendelkezésünkre jóformán minden informatikai jogi témában. Aki két hétig szabadságra megy, lemarad két irányelvtervezetről, egy zöld könyvről, két felső- és tizennégy alsóbírsági döntésről, azután mindezeket kezdheti elolvasni, feldolgozni és rendszerezni. A technológiai változás nem lassult, a társadalmi inkább még gyorsult is. Ami tegnap még a hypertext és a webrádió volt, az ma a Web 2.0 és a mobiltévé, holnap pedig talán már a szemantikus web és a tárgyakat összekötő internet.
Persze még mindig igaz, hogy az igyekvés és az átalakulás ellenére a nagy témákban, a nagy kérdésekben semmi nem változott: ahogy korábban is, ma is megoldatlan az alkalmazandó jog meghatározásának, a jogérvényesítésnek, a felek azonosíthatóságának, a technikai és jogi védelem viszonyának, az adatvédelemnek, a hitelesség biztosításának a problémája. Ezek a „nagy” kérdések minden nap újból emlékeztetik az informatikai joggal foglalkozók erre érzékenyebb részét saját tevékenységük korlátaira: az elméleti jogi kérdések gyakorlati megoldása állandóan elakad a felek azonosításán (azonosíthatatlanságán), a külföldön nem érvényesíthető igényeken, a különböző alapelveken a jogrendszerek nemzetközi koncertjében, a jogi megfontolások mellett elmenő technikai tényszerűségeken.
A ma adott válaszok e felismerések ellenére (vagy éppen ezek miatt) nem sokban különböznek a tíz évvel ezelőttiektől. Továbbra is azt várjuk, hogy az elektronikus aláírást a következő évben mindenki használni fogja, a szerzői jogi szabályok szigorítása megakadályozza a szerzői jogi jogsértéseket, jogi intézkedésekkel visszaszorítható a spam, a phishing, a spit, illetve az aktuális bosszúság, ahogy éppen nevezik.
Az a téma, amelyen most különösen jól megfigyelhető az internethype és jogi bekerítésének ismétlődő története, feltehetően a „Second Life” (www.secondlife.com). Ez az „online játék” először is technikailag érdekes funkcionalitást nyújt: egy háromdimenziós internetet valósít meg. A Second Life-ban a játékosoknak lehetőségük van arra, hogy háromdimenziós térben mozogjanak és lépjenek kapcsolatba egymással. A fizikai törvényszerűségektől elszakadva a játékos a második életben tetszőleges helyre sugározhatja magát, repülhet, szabadon választható (programozható) külsőt vehet fel, azonos nézetű játékosokkal találkozhat, és – mindenek előtt – minden lehetséges módon megpróbálhat pénzt keresni.
Az egyik oldalon néhány százezer (millió?) játékos, a másikon számtalan médiatudósítás, prognózisok, elemzések, amelyek a Second Life-ban a jövő internetjének paradigmáját látják. És a Second Life körüli hype visszahozza az informatikai jog összes tovább élő kérdését: a gyermekpornográfiától a neonáci propagandáig ugyanolyan nagy hatású tudósítások jelennek meg, mint annak idején. A témával foglalkozik a német Bundestag tudományos szolgálata, a francia választási kampányban az elnökjelöltek képviselték magukat a a Second Life-ban. A spektrum az adatvédelemtől (személyes adatokat továbbítanak az Egyesült Államokba; ki az adatkezelő?) a szerzői jogon (az avatarok számítógépes programalkotásnak tekinthetők-e?; a Second Life-ban létrehozott épület tekinthető-e szerzői jogi védelem alatt álló architektúrának vagy képzőművészeti alkotásnak?) a fogyasztóvédelmen (érvényesíthető-e az elállási jog a Second Life-ban beszerzett virtuális áruk esetében?), a tőkepiaci szabályozáson (a játékban használt linden dollar törvényes fizetőeszköz?; az azt kiállító intézmény pedig egy bank?) keresztül a szerződési jogig (hogyan azonosítható a vevő?; hogyan állítható helyre az eredeti állapot?) terjed. És az első ügyvédi irodákat már rég megnyitották a Second Life-ban. Ezek működtetői az első és a második világban jogi tanácsadással akarnak bevételhez jutni. Időközben megjelentek az első tanulmányok is jogi folyóiratokban, a témáról szemináriumi dolgozatok és diplomadolgozatok születtek, arról rendezvényeket szerveztek. A látlelet többnyire ugyanúgy hangzik, ahogy korábban: sok az újdonság, és minden vitatott.
A jog a Second Life-ban mindamellett archaikus állapotban van: vagy nem alkalmazható, vagy nem veszik figyelembe; egyelőre gyakran sértenek központi normákat anélkül, hogy a jogsértéssel szemben hatékony szankciókat lehetne alkalmazni, és anélkül, hogy ezzel bárki foglalkozna. A Second Life sikere (ha van) jelenleg teljes egészében a hagyományos informatikai jogon kívül fejlődik.
A Second Life, ahogy a „Web 2.0” általában, nekünk jogászoknak alkalmat teremt arra, hogy emlékezetünkbe idézzük: az információs társadalom nagy jogi problémái közül sokat nem oldottunk meg, de ez szó szerint semmit nem számít. A technikai és társadalmi átalakulás óriási sebességgel folytatódik.
Egy 22. századi jogtörténeti írásban a Second Life talán a jog uralma 21. századi hanyatlásának újabb példája lesz. Még valószínűbb, hogy a 22. században már egyáltalán nem emlékeznek a Second Life-ra, mivel az ezzel kapcsolatos digitális információk nem leszek visszafejthetők. Ki tud ma 3 ½ collos floppyról adatokat olvasni? De ez már egy másik történet…