Csak azért nem lett országos botrány a földfelszíni digitális műsorszórás televíziós és rádiós platformjának 2008. decemberi indulásából, mert addigra az ország közvéleményét a nyilvánvaló pénzügyi válság és a mind fenyegetőbbnek látszó átfogó gazdasági válság hírei már kellően sokkolták ahhoz, hogy ilyen apróságokkal az emberek törődjenek. Évekig tartó rákészülés, szaktanulmányok sora, kormányhatározat, valamint a digitális átállás sikeres beindítása és lebonyolítása érdekében kidolgozott és elfogadott törvény, Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia jogalkotási koncepció, csak győzzük sorolni, mi minden is történt odáig, hogy lényegében üresen elstartolt a televíziós és a rádiós digitális multiplex.

Az persze, hogy egy amúgy hírértékű esemény végülis miért tűnik el a tömegmédia süllyesztőben, a szakmai elemzés számára sem érdektelen, hisz annyit mindenképpen mutat, hogy ami esetleg a média- és hírközlés szabályozással foglalkozók csőlátásának középpontjában van, az mennyire kevéssé érinti és érdekli a köznapi embereket. A szakmai előkészítés során sokan mondtuk, hogy például a rádiózás digitális átállásával talán most még nem kellene foglalkozni. Egyrészt nálunk erre valós, tömeges fogyasztói igényt mindeddig semmilyen szakanyag nem tudott előre jelezni, másrészt a nemzetközi szabályozási környezet sem sürgeti a dolgot, hisz az Európai Bizottság, bölcsen, lényegében nem erőlteti az analóg-digitális technológiai átállást a rádiózásban, s még csak nem is ajánl céldátumot az analóg földfelszíni rádiós műsorszórás leállítására.

A médiapolitikusokat és a jogalkotókat persze mindez hidegen hagyta, sőt, mintegy Petőfi Megy a juhász a szamáron című verse főhősének tehetetlen indulatát követve ők is egy nagyot ütöttek a szamár fejére. Amikor ugyanis kiderült, hogy nem tudják a műsorterjesztés és a digitális átállás szabályairól szóló 2007. év. LXXIV. törvényben (Dtv.) megszabott határnapig, 2008. október 31-ig kiírni a televíziós multiplexek és a rádiós multiplex üzemeltetési jogára a pályázatot, s ezért törvényt kell módosítani, a módosítási javaslatot benyújtó, az öt parlamenti pártot képviselő médiapolitikusok egy füst alatt egyúttal indítványozták, hogy legyen átállási céldátum a rádiózásban is, mégpedig 2014. december 31. Igaz, ezt enyhítették azzal, hogy a lakosság 94%-át el kell érniük az adott időpontig a digitális műsorszolgáltatásoknak, és legalább a lakosság háromnegyedének rendelkeznie kell megfelelő vevőkészülékkel. Ez azért még így is párját ritkító rendelkezés, olyan jogalkotási hungarikum, amivel megint példát mutatunk a világnak!

Ez a példa – a jogalkotók minden bizonnyal nemes szándékaival ellentétesen – a szabályozni kívánt piac ismeretének hiányát mutató, akarnok-voluntarista jogalkotás iskolapéldája. Ezt persze megint csak utólag fogják elismerni, ha egyáltalán, azok, akik a törvényjavaslat indoklásában a következőket fogalmazták meg: „ …az analóg rádiós műsorterjesztés lekapcsolási határnapjának hazai kijelölését döntően a digitális műsorszolgáltatás és a vételre alkalmas készülék-forgalmazás elősegítése, ösztönzése indokolja.” A szakpolitikusok nagyvonalúan eltekintettek attól, ami iránt nincs fogyasztói kereslet és kimutatható társadalmi haszonnal sem jár, felesleges szabályozással is ösztönözni. A törvényerőre (2007. évi CLIV. tv.) emelkedett módosítás nyilvánvalóan olyan előfeltevésre épít, ami egyszerűen tévedés, s csak remélhetjük, hogy talán nem kerül majd sokba az országnak.

A magyar televíziós multiplex beindulásának kálváriája már összetettebb kérdéskör. Közismert, hogy a televíziós földfelszíni műsorszórás analóg-digitális átállásának folyamata, a különböző szabványok szerinti DTT platformok bevezetése a világban mindenütt az állami (és nemzetközi) szabályozás megszabta koordináták között haladt és halad. Való igaz, hogy e téren hazánknak súlyos adósságai halmozódtak fel az ezredfordulót követő években, hisz sokáig – a tanulmányok gyártásán kívül – semmi nem történt. Amikor azután megmozdult a szakigazgatás, abban sem volt köszönet: hiába indult el nálunk a legelsőként megjelent brithez képest egy évtized késéssel a DVB-T platform, hiába volt más országok tucatnyi rossz és jó példája előttünk, amit egyébként a közpénzből készített szakértői anyagok is világosan feltártak, az idő mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtanuljuk a leckét! A magyar DVB-T platform beindításának a Dtv.-ben lefektetett és az egész pályázati eljárásban is megnyilvánuló kicsinyes politikai mikromenedzselése totális csődöt mondott, szakzsargonban kifejezve kormányzati kudarcnak tekinthető, s e kétes minőségben minden bizonnyal be is fog kerülni majd a tankönyvekbe.

Számomra, aki két évtizede foglalkozom médiaszabályozással az a legborzasztóbb ebben a tanmese-szerű történetben, hogy a média szabályozása körüli virtuális Bermuda-háromszögben rendre eltűnik a racionalitás, s hihetetlen rendelkezések bukkannak elő a semmiből, amelyek forrása persze később nagyonis lokalizálható. Senki nem tudta hitelt érdemlően megindokolni például, hogy mi szükség van a multiplex-pályáztatás folyamatába beiktatni az eseti parlamenti bizottságot, amint a Dtv. tartalmazza. Lehet persze, hogy egy valós politikai erőtérben ilyet nem is kell megindokolni, mondván, hogy „a jogalkotó így gondolta”, de a jogalkotásról szóló, hatályban lévő törvény azért mégiscsak mond valamit arról, hogy az ilyen ötpárti ötletelés sem lehet(ne) parttalan.

Senki nem tudja elmagyarázni, hogy azt miért kellett előírni a Dtv-ben [39.§ 2. e], hogy „az állampolgárok tájékozódását szolgáló, e törvény hatálybalépésekor legalább négy éve működő, legalább két, hír-, illetve közéleti tartalmú műsorokat szolgáltató televíziós műsorszolgáltató”-nak már a pályázat kiírása során kötelezően helyet kell teremteni valamelyik multiplexben, fittyet hányva arra, hogy ez sem nekik, sem a multiplex üzemeltetőnek nem áll érdekükben a műsorterjesztési piacon kialakult üzleti modellek logikája szerint. Most a törvényi rendelkezésben körülírt két műsort – HírTV, ATV – lehet kódoltan sugározni a nagy semmibe a nem létező nézőközönségnek, csakhogy erre már a legcinikusabb honatya sem meri mondani, hogy „a jogalkotó így gondolta.”

Egy évszázaddal ezelőtt az önnön-pusztulása felé sodródó Osztrák-Magyar Monarchia értelmisége azzal vigasztalta/áltatta magát, hogy a helyzet úgymond reménytelen, de nem komoly. Sajnos tévedtek: amint tudjuk, a reménytelen helyzet végülis komolyra fordult, noha az uralkodó mindent megfontolt és meggondolt. Most az infokommunikációs szektor szabályozásával foglalkozó szakértő még egy bon mot kedvvért sem merné állítani, hogy a helyzet nem komoly. Igaz, azt sem, hogy reményteli.