Az Alkotmánybíróság 71/2009. (VI. 30.) számú határozata számos ponton szakított az utóbbi évek médiát érintő alkotmánybírósági döntéseiből kiolvasható rossz gyakorlatokkal. A köztársasági elnök által az Alkotmánybíróság elé utalt médiatörvény-módosítás meglepően egységes – az MDF kivételével minden más parlamenti párt által magáévá tett – politikai akaratot fejez ki a jelenleg a piacon lévő országos kereskedelmi rádiók piacon tartására. Az alkotmánybíróság által végül megsemmisített módosítás lehetővé tette volna a rádiós műsorszolgáltatási jogosultságok határozatlan idejű meghosszabbítását, az Országos Rádió és Televízió Testület szerepét pedig gyakorlatilag a pártpolitikai akarat érvényesítésére korlátozta volna. A történet számos érdekes kérdést vet fel – a politika és a kereskedelmi média kapcsolatától az ORTT jelenlegi helyzetén át a permanens médiatörvény-alkotásig –, itt azonban kizárólag az alkotmányossági szempontokat vizsgálom.

Az Alkotmánybíróság határozata először is abban tér el az elmúlt időszak határozataitól, hogy megfelelő időben született. Mivel a köztársasági elnök indítványát az alkotmánybírák még az országos analóg rádiók pályáztatásának lezárulta előtt elbírálták, nem alakult ki az a helyzet, ami a 46/2007. (VI. 27.) AB határozat következtében előállt. A 2007-es határozat egy tízéves indítványt megválaszolva mondta ki a médiatörvény pályáztatási rendszeréről, hogy az gyakorlatilag minden elemében alkotmánysértő. Az érthetetlen módon elhúzódó döntéshozatal így megkérdőjelezte a médiarendszer kialakítása folyamatának legitimitását, akkor, amikor e folyamat már lényegében lezárult. Formális jogi következménye nincs ugyan e helyzetnek, de az kijelenthető, hogy az Alkotmánybíróság halogató hozzáállása nélkül ma másképp nézne ki a magyar médiarendszer, helyi és országos szinten egyaránt. Az országos rádiós pályázattal kapcsolatban ezt a veszélyt akkor is sikerült elkerülni, ha az ORTT egyes tagjai – abszurd jogi érveléssel – az alkotmánybírósági határozat megszületéséig el sem indították volna a pályáztatást.

A médiaszabályozással kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat másik fő bűne a tényleges – (média)politikai, médiapiaci – körülmények teljes mértékű figyelmen kívül hagyása, az alkotmánybírósági érvelésekben a szinte minden valóságalapot nélkülöző „alkotmányjogi fikciók” túlsúlya. A határozatok indoklásai minden esetben formális – dogmatikailag persze rendszerint helytálló – érvekre támaszkodnak, amelyek nem veszik figyelembe a vizsgált rendelkezések tényleges alkalmazását, illetve e jogalkalmazásnak a médiaszabadságra gyakorolt hatását. A formális érvelés egyik legszembetűnőbb példája az ORTT függetlenségének többek között a szabad mandátum elvére és a határozatok bírósági felülvizsgálatának lehetőségére alapozott megállapítása [46/2007. (VI. 27.) AB hat.]. Az ehhez hasonló életszerűtlen indokolások egy jövőbeli médiajog-alkotást is igen károsan befolyásolnak, mert jóváhagynak olyan rendelkezéseket, amelyekhez képest a médiaszabadságot kevésbé veszélyeztető megoldásokat könnyen találhatnánk.

Legújabb határozatában az Alkotmánybíróság szakított e gyakorlatával, és a médiatörvény módosításáról kimondta, hogy az nem más, mint „a konkrét esetre (a Sláger és a Danubius Rádió jogosultságának lejárta miatt) hozott törvényi szabály”, amely „a két jelenlegi országos kereskedelmi rádiós műsorszolgáltatót alkotmányos indok nélkül privilegizálja” [71/2009. (VI. 30.) AB hat.]. Az ORTT-tagok szavazati arányainak módosítása is kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy „a lejáró műsorszolgáltatási jogosultságok ismételt meghosszabbítása az ORTT döntéshozatala során ne ütközzön jogi akadályokba”. Sőt a határozat a digitalizációnak a rádiós piacon várható hatásait is részletesen tárgyalja. Egészen biztos, hogy le lehet vezetni olyan, dogmatikailag kifogástalan érvelést, ami alapján a médiatörvény-módosítás alkotmányosnak minősülne. Ez az érvelés azonban nem foglalkozna azzal, hogy ezt a törvényt ki, mikor, milyen médiapiaci helyzetben alkotta. Egy ilyen érvelés azonban átsiklana afölött, hogy a jogalkotót – az Országgyűlésben tevékenykedő pártokat – a törvénymódosítás elfogadásakor nagy valószínűséggel a médiaszabadsággal összeegyeztethetetlen megfontolások vezérelték. Ez egyúttal arra is rámutat, hogy az Alkotmánybíróság valamiféle általános alkotmányjogi igazságra hivatkozva nem háríthatja el azt a felelősséget, hogy döntéseivel közvetlenül befolyásolja a határozataival érintett társadalmi viszonyokat, adott esetben a médiarendszer kialakítását.

A médiaszabadság érvényesülését kiválóan előmozdító határozat egyetlen hibája ugyanakkor éppen az, hogy a médiaszabadságot csak közvetve, a vállalkozás és a foglalkozás szabadságára támaszkodó érveléssel védelmezi. Az alkotmányellenesség fő indoka az, hogy „a jogalkotó a foglalkozás szabad megválasztásához, az adott vállalkozás gyakorlásához való jogot egyes piaci szereplőktől meghatározatlan időre teljes egészében elvonta”. Ehhez képest a médiaszabadság annyiban jelenik meg az érvelésben, hogy „különösen nagy súllyal esik latba, hogy mindez a tömegtájékoztatás területén történt”. A határozat egyáltalán nem vizsgálja, hogy a módosítás a médiaszabadság vonatkozásában szükséges és arányos korlátozás lenne-e. Mindenesetre különös, hogy akkor, amikor a „kitüntetett fontosságú” vélemény- és médiaszabadság [ld. 30/1992. (V. 26.) AB hat.] sérelme is megállapítható lenne, érvelésében az Alkotmánybíróság a vállalkozás szabadságára támaszkodik, ami, bár dogmatikailag a véleményszabadsággal egyenrangú alapjog, tartalma mégis kevésbé határozott és kidolgozott. A pályáztatás szabályainak tervezett módosítása kizárta volna a rádiós piacra való, esélyegyenlőségen alapuló belépést. Ez nemcsak a rádiós műsorszolgáltatás, mint vállalkozás gyakorlásának lehetőségét vonja el meghatározatlan időre a lehetséges új szereplőktől, de – ahogy erre a köztársasági elnök is utalt az indítványában – akadályozza „a teljeskörű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű tájékoztatáson” alapuló „demokratikus közvélemény” működését is [ld. 37/1992. (VI. 10.) AB hat.]. A pályáztatás, mint a külső pluralizmus biztosításának egyik eszköze, és ehhez kapcsolódóan műsorszolgáltatási jogosultság határozott időtartama éppen azt a célt szolgálja, hogy minden vélemény és minden érdekcsoport egyenlő eséllyel jelenhessen meg a médiapiacon és – mindenekelőtt – a vélemények piacán. A pályáztatás hiánya az analóg országos rádiók piacán olyan kvázi-monopolhelyzetet teremt, ami a vélemények sokszínűségét is veszélyezteti. Persze, ha az Alkotmánybíróság gyakorlatával szemben kritikaként fogalmazódik meg, hogy a valóságot figyelmen kívül hagyó „alkotmányjogi fikciókra” épül, akkor azt is el kell ismerni, hogy az országos kereskedelmi rádiók szerepe a véleményformálásban – nagy valószínűséggel a jövőben is – korlátozott, ráadásul a tartalmi sokszínűség más szabályozási eszközökkel is előmozdítható. Ha azonban a pluralizmust nem csak politikai kategóriaként értelmezzük, akkor annyit megállapíthatunk, hogy az értékrend és az ízlés formálásáért e rádiók is felelősek. Így nézve megint csak van annak jelentősége, hogy a műsorszolgáltatási jogosultság gyakorlói időnként nyílt versenyben megmérettessenek.

Hiányérzet marad a határozat azon megállapítása után is, amely szerint a parlamenti frakciók létszámával arányos szavazati jog – ami hatásában maga a tökéletes frakciófegyelem – „alkalmas arra, hogy megkérdőjelezze az ORTT-nek a műsorszolgáltatási jogosultság megújításával kapcsolatos független működését”. Egy jövőbeli médiatörvény megalkotásának alkotmányossági szempontból egyik legfontosabb kérdése a médiafelügyeleti intézményrendszer függetlensége. A 46/2007. (VI. 27.) AB határozatban az Alkotmánybíróság – a már említett formális és a valóságtól elszakadó érveléssel – elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy eltávolítsa a médiafelügyeletet a pártpolitikától. Az új határozat ezzel szemben mintha kísérletet tenne a határok megvonására. Sajnos azonban ebből is csak annyit tudunk meg, hogy a szavazati arányok frakciólétszámhoz kötése már a formális függetlenséget is veszélyezteti, az azonban nem derül ki, hogy miért. Pedig a jogalkotót éppen ennek kifejtése terelhette volna mértéktartóbb irányba. A legutóbbi médiatörvény-tervezetek az erősítik, hogy a jogalkotó csak nagyon határozott alkotmánybírósági elvárások mentén hajlandó csökkenteni a média politikai befolyásolását. Ahogy az elmúlt évek médiát érintő döntései, úgy sajnos – minden erénye ellenére – a 71/2009. (VI. 30.) AB határozat sem ad ilyen határozott alkotmányossági támpontokat.