Franciaországban hamarosan megkezdi működését az új internetfelügyeleti hatóság, a HADOPI („Haute Autorité pour la diffusion des œuvres et la protection des droits sur Internet”), amely a világsajtóban „három csapásként” elhíresült eszköz alkalmazására hivatott. Az internetes portálokon komoly kommunikációs küzdelem zajlott a rendszer ellenzői és támogatói között. Hogy az ellenzők nagyobb térhez jutottak, mint a támogatók, mi sem tükrözi jobban, mint hogy a köztudatba inkább az általuk használt „három csapás” (three strikes) elnevezés került be, és nem a támogatók „fokozatos válasz” (graduated response) fogalma.

Miről is van szó? A francia törvényhozás által elfogadott jogszabály szerint azok a magánszemélyek, akik fájlcserélő hálózatok útján szerzői jogsértést követnek el (mert mások műveit a nyilvánossághoz közvetítik), a HADOPI és az internetszolgáltatójuk útján figyelmeztetést kapnak. Aki ennek ellenére tovább folytatja a jogsértő tevékenységét, második alkalommal is felszólítást kap a jogsértő tevékenység abbahagyására. A harmadik alkalommal is jogsértésben talált felhasználó pedig internetkapcsolatának ideiglenes megszüntetésével vagy korlátozásával néz szembe, olyan feketelistára kerülve, amely más internetszolgáltatók felé is szerződéskötési tilalmat jelent.

A törvény nyilvánosan zajló vitája szinte kizárólag a kétszeresen is visszatérő jogsértő ellen alkalmazott szankció milyenségére és az előzetes bírói jogorvoslat lehetőségére vonatkozott. Félreértés ne essék: ezek fontos kérdések, amelyekre megfelelő választ kell találni. Franciaország egyébként – a törvény első változatának az Alkotmánytanács (Conseil Constitutionnel) általi elutasítása után – végül alkotmányjogilag elfogadható megoldást alkalmazott. Ennél azonban sokkal fontosabb az a tény, hogy a rendszer ellenzői által sugalltakkal szemben a „fokozatos válasz” megoldás egyáltalán nem a szerzői jogi szankciók szigorodását, hanem azok nagyon jelentős enyhítését jelenti.

Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam az akkor még csírában lévő gondolatokat a francia zeneipar egy képviselőjétől meghallgatnom. Az elképzelésük kiindulópontja az volt, hogy – egyrészt a meglévő polgári jogi eszközök (a beazonosíthatatlanság és hosszadalmasság miatt) alkalmatlanok az interneten elkövetett jogsértések elleni fellépésre, – másrészt a meglévő büntetőjogi eszközök aránytalanul szigorúak a magánszemélyek által elkövetett jogsértések elején.
Mint akkor elmondták, ha analógiát kell keresni, az illegális fájlcsere nem a lopásra, hanem inkább a közlekedési szabálysértésekre emlékeztet. Ha valaki átlépi a sebességhatárt, nem kerül rögtön börtönbe – és a börtönnel való fenyegetés nem is a legjobb eszköz a sebességhatár betartatására. Ugyanígy, a magánszemélyek által, a magánszféra határán elkövetett szerzői jogsértésekre is arányos szankciókat kell találni, amelyek inkább tájékoztató, mint büntető jellegűek. Az is természetes, hogy a többszörösen visszatérő jogsértők esetében visszatartó erejű szankciót kell alkalmazni, különben értelmetlenné válik az első két, tájékoztató jellegű fázis.

Hogy a legmegfelelőbb szankciót sikerült-e megtalálni az internet-hozzáférés megszüntetésével, vagy inkább a sávszélesség korlátozására – esetleg pénzbírságra – lenne szükség, az persze vitatható. De a törvény szándéka világos: a meglévő büntetőjogi fenyegetettséget enyhíteni szükséges – és éppen ezzel válik érvényesíthetővé az amúgy teljesen kiüresedett szerzői jog.
De valóban elég ennyit tenni?

A kérdés másként így is feltehető: mi értelme ennek az egésznek? Hiába próbálnánk ugyanis visszaszorítani az illegális internetes forrásokat, ha nincs olyan legális alternatíva, amely valóban képes lenne haladéktalanul a fájlcserélő hálózatok kínálatának helyébe lépni. Ha most csak a legnagyobb fogyasztói igényt jelentő zenei területet nézzük: az elmúlt 10-15 év digitális kulturális forradalma nagyon világosan megmutatta, hogy a fogyasztók nagy tömege másként szeretne zenét fogyasztani, mint ahogyan korábban, az audiokazetták vagy CD-k korszakában kínálták számára.

Az illegális online források egyáltalán nem csak (látszólagos) ingyenességük miatt vonzóak. A „tulajdonlom” típusú fogyasztói hozzáállás átadta a helyét a „meghallgatom” típusúnak. A közönség ma többféle zenét hallgat – fajlagosan kevesebbszer. Eközben a hallgatók számára fontossá vált az azonnali hozzáférhetőség, és az eddiginél szélesebb repertoár.

Ezeket az igényeket a romjaiban még működő CD-ipar nem képes kielégíteni. A „zeneiparnak” (bármit is jelentsen ez a fogalom az új évezredben) az online világ által kínált valamennyi fenti előnyt a fogyasztók javára kell fordítania, mégpedig a legalitás talaján. Amíg nincsenek a fogyasztói igényeket jobban és ésszerűbb áron kielégítő szolgáltatások, addig nincs esélye annak, hogy a fogyasztóktól az illegális források mellőzését kérjük.

Íme, a 22-es csapdája mai köntösben. Amíg nem szorítjuk vissza a fájlcserét, nem kapnak levegőt az új, legális online üzleti tartalomszolgáltatási modellek. És amíg nincsenek ilyen modellek, nem lehet visszaszorítani a fájlcserét.

A megoldás nem egyszerű – de nem is lehetetlen. A jelen helyzetben arra van szükség, hogy egyszerre két irányban mozduljon a világ. Egyidejűleg van szükség – új, a fogyasztói igényeket kielégítő szolgáltatások megjelenésére; és – az illegális online szolgáltatások visszaszorítására.

Túl sok amerikai filmet láttunk ahhoz, hogy ez az állapot bizakodásra késztessen. A túszejtő addig nem engedi el a túszt, amíg meg nem kapja a pénzt. A család pedig nem fizet, amíg a túsz nincs biztonságban. Külső beavatkozás nélkül a helyzet nem oldódik meg.

Mire vár a magyar jogalkotó?! Az elmúlt évek teljesen világossá tették, hogy a piac nem fogja meghozni a megoldást. Az internetszolgáltatók nem érdekeltek az együttműködésben, hiszen elképesztően erős versenyhelyzetben vannak, és a szélessávú internet-hozzáférések egyik legnagyobb hajtóerejét a mai napig az illegális zenei és filmes tartalomszolgáltatások jelentik. A szerzők, előadók, és különösen a kiadók képviselői pedig egyrészt a jogsértő szolgáltatások visszaszorításán dolgoznak, másrészt pedig egymás közti erőviszonyaik újrarendezésével vannak elfoglalva – ld. különösen a nagy zeneműkiadók törekvéseit, ami az eddig egységes jogkezelést több darabra törte.

Ha tehát a piac maga nem oldja meg a helyzetet, az államnak mindkét irányba lépéseket kell tennie: – egyrészt az új üzleti modellek ösztönzésére (pl. a széttöredező jogok helyén kiterjesztett jogkezelés bevezetésével), – másrészt az illegális szolgáltatások visszaszorítására (pl. egy fokozatos válasz megoldás mielőbbi hatályba léptetésével).
Ha erre nem kerül sor, a kulturális ipar nem lesz képes fenntartható fejlődésre. A zeneipar válsága elsőként éppen a kis kultúrákat és annak alkotóit, közreműködőit teszi tönkre. Míg a nemzetközi szuperprodukciók nagymértékben képesek átcsoportosítani bevételeiket a lemezkiadásról pl. a koncertek irányába, addig a közepes és kisebb zenekarok közül csak egy nagyon szűk réteg képes az önfenntartásra vagy sikerre.

Mi az Artisjusnál elkötelezettek vagyunk a helyzet általános megoldása mellett – természetesen a zeneszerzői, szövegírói érdekek szem előtt tartásával. Ki tart velünk?