A szerzői jogi törvény 1999. szeptember 1.-je óta tizenhétszer módosult (csak a rend kedvéért: 2001. évi XLVIII., LXXVII. tv.-ek, 2003. évi CII., CXXV. tv.-ek, 2004. évi LXIX. tv. 2005. évi XXVI., CVIII., CLXV. tv.-ek, 2006. évi CIX.tv., 2007. évi LXXXII. tv., 2008. évi CXII. tv., 2009. évi LVI. tv., 2010. évi LXXXII., CXLVIII., CLII, CLXXXV. tv.-ek, 2011. évi CLXXIII. tv).. Az alábbi sorok a 2012. január 1-jén hatályba lépő legutóbbi, jórészt a közös jogkezelési fejezetet érintő módosítások egyes elemeit mutatják be. A korábbi, sűrű változtatások egy része érdemi, uniós aktusokhoz, a közigazgatási hatósági eljárásról szóló törvényhez, vagy a közigazgatási szervezet jelentősebb módosulásaihoz igazította a törvényt, de vannak köztük jelentéktelen, technikai kiigazítások is (pl. amelyik a munkanapban megadott határidőt naptári napban meghatározott határidővel váltja fel). Minden esetre már a változások száma is mutatja, hogy téves az az álláspont, hogy a szerzői jogi szabályok felett megállt volna az idő. Sőt, a szomszédos jogi védelmi idő felemeléséről (a védelmi idő irányelv módosításáról) szóló irányelv már napvilágot látott, hamarosan hozzá lehet kezdeni az újabb felülvizsgálathoz.
A haladásban az is megfigyelhető, hogy a hazai módosítások esetenként megelőzik az uniós jogi szabályozást. Ez elmondható például az árva művek felhasználása engedélyezésének rendjéről, amelyet uniós soft law-ra hivatkozva [a Bizottság 2006/585/EK ajánlása (2006. augusztus 24.) a kulturális anyagok digitalizálásáról és online hozzáférhetővé tételéről, valamint a digitális megőrzésről 6. (a) és© alpontja] vezetett be minden más tagállam előtt a magyar jogalkotó 2008-ban (az e tárgyról szóló irányelv jövőre várható), vagy a jelenlegi, a közös jogkezelés szabályait átszabó, az indokolásban szintén uniós soft law-ra és az Európai Parlament állásfoglalására is hivatkozó [az Európai Parlament 2007. március 13.-i állásfoglalása, és a Bizottság ajánlása (2005. május 18.) a jogszerű online zeneszolgáltatás érdekében a szerzői és szomszédos jogok közös, határokon átnyúló kezeléséről (2005/737/EK), az un. Online Ajánlás) módosításról, amely szintén nem várta be az előkészületben levő irányelvet.
Arra nem találunk magyarázatot, hogy az Szjt.-nek az Európai Unió jogának való megfelelésről szóló 113. §-ába miért nem került be az indokolás szerint igazodási pontnak tekintett uniós jogi háttér. Ha az árva mű engedélyezési rend bevezetése során lehetett a normában hivatkozni soft law-ra, akkor ez most miért maradt el? A törvényi hivatkozás elmaradásának talán az az oka, hogy az Európai Parlament egy 2008-as, a Bizottságot megfelelő jogalkotásra (irányelv) felhívó határozatában [P6_TA[2008)0462Az Európai Parlament 2008. szeptember 25-i jogalkotási állásfoglalása a szerzői és szomszédos jogok közös, határokon átnyúló kezeléséről a jogszerű online zeneszolgáltatás terén] kifejtette, hogy “ (...) a Bizottság jogalkotásra való hajlandóságának hiánya –, ami azt mutatja, hogy figyelmen kívül hagyta az Európai Parlament különböző állásfoglalásait – és azon szándéka, hogy az ágazatot ajánlások útján szabályozza, jogbizonytalanságot eredményezett mind a jogosultak, mind a felhasználók soraiban, különösen a műsorszolgáltatók körében(...)”. Ha a zenei repertoárok széttöredezését eredményező Online Ajánlást az Európai Parlament is jogbizonytalanságot keltő aktusnak tartja, akkor valóban nem helyes rá hivatkozni a törvényben. Ha hivatkozna rá a törvény, a bizottsági ajánlások ugyanúgy viselkednek, mint bármely kötelező jogi aktus: kikényszeríthető és lehet rá vonatkozóan kötelezettségszegési eljárást is indítani a tagállam ellen. De jelenthet-e ilyen körülmények között Online Ajánlás és az azt kritizáló Európai Parlamenti Állásfoglalás az indokolás szintjén megfelelő uniós jogi alapot egy átfogó újraszabályozásra?
A közös jogkezelésről és a páneurópai online zenei felhasználások engedélyezéséről szóló irányelv-tervezet minden bizonnyal elkészül a következő év tavaszára. Jobb lett volna a szabályozás újragondolását összekötni a látható, egybefoglalt uniós követelményekkel. Ha ugyanis az elkészülő irányelvhez majd egy-két éven belül hozzá kell igazítani a közös jogkezelés működési szabályait, az a legkevésbé sem fog hozzájárulni a stabil szabályozási környezet megteremtéséhez,a megnyugtató, átlátható, kiegyensúlyozott működéshez, ami pedig a szabályozás minden szinten hangsúlyozott célja lenne.
Nem létezik a közös jogkezelési szabályoknak nemzetközi szerzői jogi egyezményes legkisebb közös többszöröse. A világban igen különböző a közös jogkezelő szervezetek jogi formája, az engedélyezési jog gyakorlásához szükséges jogosulti felhatalmazás megszerzése és tartalma, a szervezet helyzete a piacon (faktikus, vagy jogi monopólium, vagy egyes tengeren túli államokban – szigorú korlátok között – versenyző vállalkozás), a tevékenység üzleti, vagy non-profit, ügynöki, vagy bizalmi vagyonkezelési jellege, a felhasználási engedélyek általános szerződési feltételeinek formája, elfogadása, vitatása, a jogosultak és a közös jogkezelő szervezetek jogviszonya.
Az uniós jogban sincs még egybefoglalt, egységes követelményrendszer. Szabályozási „töredékek”, egyes bizottsági, bírósági döntések foglalkoznak a közös jogkezelés egyes szempontjaival. Arra sem kapott még például senki egyértelmű és végleges uniós jogi választ, hogy megfelel-e az uniós jognak a közös jogkezelő szervezetek jogi monopolhelyzete. A szolgáltatási irányelv kiveszi a hatálya alól a jogi monopóliumokat, és noha több kötelezettségszegési eljárás indult emiatt [IP/08/1786 közlemény, ld. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/08/1786&format=HTML&aged=0&language=EN&guiLanguage=en], egy sem vezetett még döntéshez.
A magyar jogalkotó ilyen körülmények között nyúlt hozzá a közös jogkezelés szabályaihoz. Az SZTNH által lefolytatott felügyeleti vizsgálatok azt igazolták, hogy nem működnek egységesen a közös jogkezelők. Ez a magasabb szinten egységesített szabályok kiváltó oka. Az eltérő gyakorlat azonban nem jelent valójában jogellenes működést, ha a hatályos, valóban nem túl részletes szerzői jogi, egyesületi jogi és kellően részletes számviteli szabályokat egyébként betartják a közös jogkezelők. Eltérő, hosszabb-rövidebb életű hagyományok, részletes, vagy hiányosabb nem kormányközi nemzetközi szervezeti szabályok, a mű- illetve teljesítmény típusok eltérései, az adott jogosulti csoport jogai közös kezelésének bevett, vagy szokatlan volta, a nemzetközi szerzői és szomszédos jogi háttér eltérő fejlődése is magyarázzák a különbségeket. A zeneszerzők már a XIX. század közepe óta „szokják” a közös joggyakorlást, többnyire belátták, hogy számos, és egyre több fajta lényeges felhasználás tipikusan, életszerűen nem engedélyezhető egyedileg. Emiatt elfogadják a közös jogkezelés „társasutazási”, átalány-jellegét, és az egész tevékenységet átható szolidaritást. Ettől elveiben és céljában teljesen különbözik a több államban egyaránt jelenlevő, nemzetközi zeneipari vállalkozásokat is átfogó hangfelvétel-előállítói közös jogkezelés, ahol – bizonyos felhasználások kivételével – teljesen „csereszabatos” az egyedi és a közös joggyakorlás. Ismét más a nálunk szakszervezeti keretek között kiépült előadóművészi közös joggyakorlás, amelynek a szomszédos jogi alapjai is csak fokozatosan és a világon nem azonos tempóban teremtődtek meg, emiatt a külföldi hasonló szervezetekkel kötendő kölcsönös képviseleti szerződések tartalma is másként alakulhat, mint a szerzői, zenei közös jogkezelésben. Megint csak más a helyzet az audiovizuális jogosultak körében, ahol például jogosult (filmrendező) és felhasználó (filmelőállító) egy szervezetben gyakorolják az őket közösen illető vagyoni jogokat, sőt olyan jogokat is, amelyeket az egyik jogosulti csoport gyakorol a másikkal szemben. A példák sora még folytatható.
Ilyen háttér előtt nem könnyű feladat a szükséges és arányos egységesség jogi kereteinek a meghatározása. Ha egy szabálycsoportnak csak néhány (kevesebb, mint tíz) címzettje van, és ezek a címzettek stratégiai jogalkotási partnerek, akkor kellő idő alatt, írásbeli, vagy szóbeli előkészítés mellett kiérlelhető egy mindenki számára elfogadható egységes, kellően részletes megoldás, és a kiérlelés folyamatába a „vevőket”, a lényeges felhasználókat ugyanúgy be lehet (kell) vonni.
A jelen esetben nem így történt a módosítás előkészítése (kivéve a jogi monopóliumot lazító, korábban már megtárgyalt szabályokat). Alig több mint egy munkanap állt rendelkezésre a véleményezésre. Ez egyébként azzal is jár, hogy a legszakszerűbb hozzáállással is csak hiányos észrevételeket lehet tenni. A módosító törvény iparjogvédelmi részei lényeges elemeinek korai előkészítése az érdekeltek bevonásával, kellő idő alatt történt. A szerzői jogi szabályokat bizonyára azért nem lehetett ugyanilyen időtartam alatt és nyilvánosság mellett megalkotni, illetve azért nem lehetett a módosítás elveiről véleményt cserélni, mert lassabban alakult ki a politikai döntés a szabályozás irányáról. Az indokolás több helyütt is helytállóan és megnyugtatóan érvelve leszögezi, hogy meg kell tartani a jogosultak önkéntességét és az önkormányzatiságot tükröző egyesületi (magánjogi) formát. Ennek kimondására nyilván azért van szükség, mert kifejeződhettek a politikai egyeztetések során olyan nézetek, amelyek szerint a szabályozási út végállomása egy összevont, állami tulajdonban levő közös jogkezelő ernyőszervezet lenne. Ez egyébként alkotmányos – vagy 2012-ben már alaptörvényi – keretek között nemigen képzelhető el.
A jogszabályt előkészítőknek úgy látszik, sikerült meggyőznie az ellenkező állásponton levőket arról, hogy téves az elképzelésük. Ezt megerősíthetem. Egy esetleges állami kézbe összpontosított közös jogkezelő szervezet, mint végállomás – eltekintve az alkotmányos aggályoktól – igencsak néptelen, sivár épület lenne. A mai közös jogkezelési pályaudvar sürgő-forgó forgalmát egy ilyen át nem gondolt intézkedés erősen csillapítaná. A magyar jogalkotás kezét ugyanis megkötik azok a nemzetközi, és uniós jogi szabályok, amelyek az önkéntességet, a közös jogkezelésből való kilépés lehetőségét engedik meg (ez alól csak a kötelező közös jogkezelés esetei jelentenek kivételt). A kilépés/önkéntes csatlakozás mindenekelőtt irányadó az internetes felhasználások engedélyezése körében, de például a műholdas sugárzásra, a nyilvános előadásra is kiterjed. Ez az önkéntesség a kulcsa a formálódó uniós, páneurópai online engedélyezési rendnek is. A hagyományos felhasználások egyre inkább összeolvadnak az internetes felhasználásokkal (lásd pl. a műsorszolgáltatáshoz kapcsolt kiegészítő digitális szolgáltatásokat). Ha nagyszámú bel- és külföldi jogosult úgy döntene csupán a példa kedvéért feltett, de meg nem engedett „államosítás” esetén, hogy bizonyos felhasználások (pl. online felhasználások) engedélyezéséhez szükséges jogait nem bízza az államosított közös jogkezelőre, az a kilépéssel érintett felhasználások területén (pl. a rádiós, televíziós műsorszolgáltatásban) vagy engedélyezési káoszhoz, vagy szerzői jogsértési perekhez (eltiltó ideiglenes intézkedésekhez), vagy a leszűkült repertoárra korlátozott, a közönséget, és a kulturális sokszínűséget károsító felhasználásokhoz vezetne.
A jogi monopólium lazítása terén egyeztetett megoldást választott a jogalkotó. 2012-től a 2008-as törvénymódosításra kidolgozott, de akkor félretett szabályok rajzolják meg a monopólium kereteit. A sajtó messzemenően félreérti a változásokat. A közös jogkezelő szervezetek a jogosultak irányában versenyezhetnek, ha a két/több szervezet mindegyike megfelel a nyilvántartásba vétel jelentősen szigorított kritériumainak, amelyek közül a megfelelő reprezentativitást, tehát a bel- és külföldi jogosultak létszám és forgalom tekintetében jelentős arányú képviseletét kell kiemelni. Ez a verseny nyilván a jogosultaknak nyújtott szolgáltatások minőségének és a kezelési költségnek a versenye lehet. A kettős/többes nyilvántartásba vétel nem veszélyeztetheti a közös jogkezelés hatékonyságát. Egy jogosult nem tartozhat egyszerre két/több közös jogkezelőhöz, hiszen a tagsági/megbízási kapcsolat továbbra is kizárólagos maradhat. Ha ez nem így lenne, az jogdíjfelosztási káoszt okozna. Ha több szervezet van nyilvántartásba véve, csak egyikük lehet felhatalmazva kiterjesztett közös jogkezelésre (megállapodás, vagy kijelölés alapján), és a felhasználó irányában sem versenyezhetnek, elsősorban a különböző repertoárjuk miatt, másodsorban azért, mert csak közösen megállapított jogdíjközlemény alapján csak egyikük léphet fel a felhasználóval szemben [87. § (4) bekezdés]. A kiterjesztettség „jogi monopolizálása” tehát szükség szerint megmarad. E nélkül engedélyezési káosz alakulhatna ki. Ugyanannál a felhasználónál (például rádiónál, vendéglőnél) több közös jogkezelő is felléphetne a jogdíjakért, hiszen az nem tudná előre meghatározni, milyen repertoárt fog használni. A megoldásba beletartozik az is, hogy a kilépési jogaikat gyakorló jogosultak személyesen, vagy képviselőik útján gyakorolják engedélyezési jogaikat, és a külföldi jogosultakat képviselő közös jogkezelő szervezeteket (értelemszerűen: letelepedés nélkül) semmi nem tiltja el a közvetlen joggyakorlástól. A bökkenő csak az lehet, hogy e jogosultak a belföldi, nyilvántartásba vett közös jogkezelő szervezetekhez képest minden nyilvántartásba vételi, felügyeleti, jogdíjközlemény jóváhagyási korlátozás nélkül képviselhetik repertoárjukat (bíróság előtti gyengébb perbeli jogállással).
Számottevő, és előzetesen meg nem tárgyalt újítása a törvénynek, hogy meghatározza a szociális-kulturális célú levonások mértékét, forrását, a levonásokra vonatkozó döntéshozatal és igazságügyi miniszteri jóváhagyás és e jóváhagyás közigazgatási előkészítése rendjét. Az Országgyűlés előtt a szabályok kiegészültek azzal, hogy kulturális támogatás csak a Nemzeti Kulturális Alap útján nyújtható. A jogdíjakból kulturális támogatásra levont összegeket a közös jogkezelő szervezet a Nemzeti Kulturális Alapnak szerződés alapján történő átadás útján használja fel.
E körben lett is bőven lett volna témája egy előzetes egyeztetésnek. Az az elv minden kétséget kizáróan helyes, hogy a közös jogkezelés célja a jogdíj gazdaságos, lehető legpontosabb, műhöz/teljesítményhez és jogosulthoz rendelt felosztása, és a támogatási célra (a törvény így hívja: jogosultak érdekében) történő felhasználás csak kiegészítő jellegű lehet. A támogatási célú felhasználás mértékének meghatározása azonban nem a törvényre, hanem csak a jogdíj címzettjeire, tehát a jogosultakra tartozik. A támogatási célú levonás olyan mértékű lehet, amilyen mértéket a kül- és belföldi jogosultak a megfelelő szerződésekben (tagsági megbízás, tagság nélküli megbízás, kölcsönös képviseleti szerződés) megengednek. A törvényalkotónak itt arra kellett volna szorítkoznia, hogy támogatási célú levonást csak jogosulti hozzájárulás alapján engedjen meg, és ezt a hozzájárulást a törvény a kiterjesztés alapján képviselt jogosultakra pótolja (ha e szolidaritási támogatások elvével egyetért), vagy megtiltsa a támogatási célú levonást olyan jogosult jogdíjából, aki ehhez közvetlenül, vagy az őt képviselő közös jogkezelő szervezet útján nem járult hozzá. Emellett még az is a törvény kétségkívül helyes szabálya, hogy a legfőbb szerv át nem ruházható hatáskörébe utalja a jogosultak érdekében történő felhasználásról a döntést. Álláspontom szerint azonban itt a határa az autonómiának, ennél mélyebb beavatkozás már az egyesületi és a jogosulti autonómia sérelmét eredményezi.
A támogatási célú felhasználás forrásainak kibővítése a fel nem oszthatónak minősített jogdíjak és a közös jogkezelésen kívüli bevételek bizonyos részével (25%) szintén megérdemelt volna egy alapos előzetes megbeszélést. Nem vitatva, hogy a törvény alkothat külön célra alkalmazható fogalmakat, a fel nem osztható jogdíj fogalma mégis aggályokat kelt. Fel nem osztható jogdíj ugyanis nincs. Van olyan jogdíj, amit nem lehet – rendszerint átmenetileg – műhöz/teljesítményhez rendelni. A forgalmi = felhasználási adatok alapján képzett felosztási algoritmus szerint a műre lebontott jogdíj már felosztott jogdíj. Van olyan mű/teljesítmény, amelyhez már jogdíj van rendelve, de amelyhez átmenetileg, pl. öröklés, vagy jogosulti vita miatt – nem lehet jogosultat rendelni. És végül van olyan, műhöz/teljesítményhez és jogosulthoz rendelt jogdíjösszeg, amelyet különböző okok miatt (pl. kifizetéshez szükséges adat, vagy nyilatkozat hiánya) nem lehet kifizetni. A jogosult jogdíjra való igénye az Szjt 3. § útján alkalmazandó Ptk elévülési szabályainak van alávetve. Az elévülési idő öt év, és az elévülés nyugodhat, vagy meg is szakadhat. Egy közös jogkezelő akkor és csak akkor jár el helyesen, ha legalább az elévülési időre rendelkezésre tartja a különböző okokból ki nem fizethető, már műhöz/teljesítményhez rendelt jogdíjakat. Ha a közös jogkezelőtől az adott helyzetben általában elvárható intézkedések megtétele mellett az elévülési idő alatt nem lehet a jogdíjat kifizetni, a ki nem fizetett jogdíjakat szabályozott rendben (fokozatosan) visszahelyezi a felosztandó jogdíjak medencéjébe, vagy a kezelésiköltség-levonás csökkentésére használja fel, vagy – ha erről dönt erre vonatkozó belső szabályai szerint – a prudens gazdálkodás elveinek megfelelően tartalékolja. Ha ettől eltérő célra is fel lehet használni a felosztásra váró jogdíjakat (ún. függő számlás jogdíjakat), annak diszfunkcionális hatása van a közös jogkezelésre, arról nem beszélve, hogy egyes jogosulti körökben a kölcsönös képviseleti szerződések, vagy a nemzetközi szövetségek belső szabályai meg is tilthatják az ilyen felhasználást. Az pedig, hogy a fel nem oszthatónak minősített jogdíjakat egy év után (az Országgyűlés által, bizottsági javaslatra beiktatott módosítás) lehet a jogosultak érdekében (támogatásra) felhasználni, határtalanul felerősíti a diszfunkcionális hatást. A törvényt nehéz úgy érteni, hogy lerövidíti az elévülési időt, hiszen a jogosultak e szabálynak nem címzettjei. Egyébként egy ilyen rövid törvényi határidő – ha feltesszük, hogy kihat az elévülési időre – megütközést kelt, hiszen például Franciaországban 10 évig [Intellectual Property Code, Article L321-1, harmadik bekezdés] kell rendelkezésre tartani a felosztandó jogdíjakat.
Említést érdemel még a közigazgatási egyeztetés körében beiktatott két módosítás. A jogdíjközlemények csak a Központi Statisztikai Hivatal által az előző naptári évre megállapított fogyasztói árindexet meg nem haladó mértékű jogdíjemelést tartalmazhatnak [Szjt 92/H. § (1) bekezdés] egy különleges esettől eltekintve. A jogdíjközleményeket azonban szeptember 1-ig kell benyújtani. Hogyan lehet szakszerűen, vagy egyáltalán megállapítani és a legfontosabb felhasználókkal /érdekképviseleti szervekkel meg is tárgyalni a következő évi jogdíjközleményekben alkalmazható jogdíjmértékeket a teljes naptári évre irányadó, a jogdíjközlemény benyújtásakor még nem ismerhető fogyasztói árindexhez viszonyítva? Annak részleteibe most ne is menjünk bele, hogy vajon hogyan egyeztethető össze ez az ármaximálás a szerzői jogi jogosultságok magánjogi jellegével.

A módosító törvény hatályon kívül helyezi azt a szabályt, amely szerint az iskolai táncmulatság nem minősül oktatási célú előadásnak. Ez másfelől azt kell, hogy jelentse, hogy az iskolai táncmulatságnak illeszkednie kell az adott oktatási intézmény tanmenetéhez, tantervéhez, legyen az a Nemzeti Alaptantervben, vagy más forrásban meghatározva. Ha ez a feltétel hiányzik, akkor továbbra sem lehet a táncmulatság oktatási célját igazolni. Azt minden további nélkül belátjuk, hogy bizonyos iskolai zenés mulatságok a közösségépítés részei, és van (lehet) pedagógiai indokuk. Abban is biztosak vagyunk azonban, hogy ez nem igaz általában az iskolai (benne felsőoktatási) keretek között szervezett minden mulatságra. Ha a táncmulatságon az oktatási intézményhez tartozókon kívül más is részt vehet, ha belépődíjat szednek, ha a közreműködők díjazás fejében nyújtanak szolgáltatást, a táncmulatság továbbra sem minősül szabad felhasználásnak. Szemmel láthatólag hiányzik a javaslat szakszerű előkészítése.

A módosító törvény, és a felhatalmazása alapján alkotandó, a kézirat lezárásakor még nem elérhető, a közös jogkezelő szervezetek nyilvántartásba vételéről és felügyeletéről szóló rendeletek értelmezése, alkalmazása egyeztető megbeszéléseket igényel. Remélhetőleg ezekre sor fog kerülni, és ez elő fogja segíteni a jogalkotói célok elérését a jogszabály címzettjei önkormányzatiságának, autonómiájának, szakértelmének megfelelő figyelembe vétele mellett.