Éppen egy évvel az előadóművészi teljesítmények és a hangfelvételek védelmi idejének megemeléséről szóló szabályozás elfogadását követően, 2012. október 25-én az Európai Unió soros elnöksége ismét eljuttatott a célszalagig egy irányelv-tervezetet, amelyre – többek között – éppen amiatt van szükség, mert a védelmi idő egyre hosszabb volta egyre több mű – és más teljesítmény – esetében teremt olyan helyzetet, amelyben a jogosult már nem beazonosítható többé és ilyen módon a mű vagy más teljesítmény felhasználása sem lehetséges jogszerűen.
A tagállamok számára benyújtott irányelv-tervezet vállalt célja volt, hogy az ún. árva művek (azon művek, amelyeknek jogosultja vagy annak tartózkodási helye nem ismert) egyes felhasználásai jogszerűen elvégezhetők legyenek. A szerzői jog rendjében ugyanis a védelem alatt álló művek felhasználásához fő szabály szerint a szerző engedélye szükséges. Egyes esetekben más személy (például jogkezelő szervezet, vagy más, aki a szerzőtől a jogokat egyébként megszerezte) tudja engedélyezni a mű felhasználását, más – a törvényben pontosan körülírt – esetekben pedig a felhasználás szabadon elvégezhető. Ha azonban a védett mű felhasználása ezeken a módokon nem valósítható meg, az engedély a jogosulttól elengedhetetlen. Az ő elérhetetlensége a mű hozzáférhetetlenné válását eredményezheti, holott lehetséges, hogy ez a szerző szándékaival is ellentétes lenne.
A probléma megoldása többféle lehet még akkor is, ha a szerzői jog rendjén alapvetően nem kívánunk változtatni. Az Európai Bizottság (és a témakörrel foglalkozó szakirodalom) az irányelv benyújtását megelőzően ezeket mind megvizsgálták. A szokásos „semmit sem tenni” opció mellé a Bizottság felsorakoztatta egy új szabad felhasználás lehetőségét, az állam által adott engedélyre épülő modellt, illetve az ún. (általában közös jogkezelő szervezet által végzett) kiterjesztett, blanketta-engedélyezés teljes szabályozási modelljét. A Bizottság által benyújtott javaslat azonban csak azt célozta, hogy a tagállamok által bevezetendő rendszer (akármelyik modellt is választja) mindenképp írja elő, hogy a leendő felhasználónak gondos keresést kell folytatnia a jogosult megtalálására (principle of due diligence search), illetve hogy azoknak a műveknek az árvaságát, amelyekről ezt egy tagállamban már kimondták, a többi tagállam ismerje el (principle of mutual recognition). A Bizottság ambíciója kezdettől mérsékelt volt: nem az árva művek problémáját általában, hanem csupán az árva művek digitális könyvtárak keretében való felhasználását kívánta megoldani, és ebben sem egységes megoldást kínált volna, hanem csak a tagállamok által bevezetendő saját modell egyes, előbb említett építőköveit rögzítette volna. A nyíltan vállalt cél az volt, hogy az Europeana és más hasonló európai digitális könyvtárak versenyhelyzete javuljon a Google Books projekttel szemben.
Érdemes itt kitérni arra, hogy a magyar jogalkotó néhány évvel ezelőtt nemzetközi léptékben úttörő vállalkozásba kezdett: a Bizottság Digitalizálási Ajánlása nyomán, élve annak ösztönzésével, maga hozott létre egy sui generis engedélyezési rendszert az Szjt.-ben az árva művek felhasználásainak segítésére. Ennek a lényege az, hogy a törvénynek megfelelően valószínűsítetten árva művek egyes felhasználásaira a Magyar Szabadalmi Hivatal (ma már Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala) egy nem kizárólagos, 5 évre terjedő, átdolgozási jogot nem tartalmazó engedélyt ad a felhasználónak az igazgatási-szolgáltatási díj fejében lefolytatott eljárás alapján, a felhasználás mértékéhez mérten megállapított (felhasználási) díj ellenében. A működő magyar szabályozás hatálya tágabb, mint amit a Bizottság a benyújtott javaslatában megcélzott: a műveket piaci alapon működő (haszonszerzésre törekvő) felhasználók is felhasználhatják (a teljes díj megfizetése mellett), míg a haszonszerzésre közvetve sem törekvő felhasználók (köztük a közintézmények) erősen limitált eljárási díj mellett és a felhasználási díj csupán elvi megállapításával (a fizetési kötelezettséget a szerző esetleges felbukkanására tartogatva) szintén igénybe vehetik a szolgáltatást.
A magyar szabályozás alapján megindult engedélyezési gyakorlat születésével párhuzamosan zajlott uniós vita során az irányelv-javaslat jelentősen átalakult: végeredménye bőven túlmutat az eredeti terveken: egy sajátos ideiglenes szabad felhasználás lett, amely csak addig szabad, amíg az alkotó ismertté és elérhetővé nem válik, eztán a felhasználás „visszaváltozik” hagyományos, engedélyköteles felhasználássá. Az, hogy a tagállamok a szabad felhasználáshoz díjfizetési kötelezettséget köthetnek, rengeteg kérdést vet fel: ki fizeti ezt a díjat, kinek fizeti ezt a díjat, hogyan lehet beszedni ezt a díjat és egyáltalán miért kell fizetni ezt a díjat. (A problémát részletesen elemzem az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2012. decemberi számában.) Az elfogadott szöveg egy olyan irányelv, amely nem illeszkedik a szerzői jog céljaihoz, nem illeszkedik az eddigi uniós szabályozáshoz és nem illeszkedik a nemzeti jogrendszerekhez sem. Optimista olvasatban úttörő, amely akár paradigmaváltás előjele is lehet.
Pesszimista olvasatban ugyanazt is elmondhatjuk, mint közel egy éve, a védelmiidő-irányelvvel kapcsolatos első oldalunkban: a tervezetről a Tanácsban, az Európai Parlamentben és a szaksajtóban lefolytatott vita igen kiélezett volt, aminek még szélesebb platformot adott, hogy még a javaslat támogatói is elismerték, hogy a szöveg kodifikációs szempontból igen gyenge minőségű, az átültetése komoly kihívás lesz minden nemzeti szabályozó számára. A módosítási vita során az ellenérvek is elég sok teret kaptak. Sokan reménykedtek egy második olvasatban, és annak esélyében, hogy ebben a fordulóban kivasalható még a szöveg, de erre nem került már sor.
A munka európai szinten sem áll meg: az irányelv ad felhatalmazást arra, hogy a Bizottság folyamatosan vizsgálja, hogy az irányelv hatálya alá tartozó műtípusokon túl van-e még olyan alkotástípus, amellyel kapcsolatban szükséges az új rezsim bevezetése (előre megmondhatjuk: lesz ilyen). És szintén vizsgálnia kell a Bizottságnak azt, hogy az irányelv átültetése kiváltja-e a hozzá fűzött reményeket, különösen a digitális könyvtárak fejlődése tekintetében.
Mindezek után a nagyobb feladat a nemzeti jogalkotóra vár. Figyelemmel az irányelv úttörő jellegére, a szöveg egyként állítja kihívás elé az összes tagállami jogalkotót. A magyar jogalkotó előtt pedig nem csak az általános rendszerbe, hanem a saját, korábban kialakított árvamű-rendjébe való beillesztés sem lesz egyszerű feladat. A módosítás nem megúszható, mélysége az irányelv által kitűzött célok elérésének vágyán, illetve a már kialakult rendhez való ragaszkodás hőfokán múlik.