INFOKOMMUNIKÁCIÓ ÉS JOG
54. szám, 2013. június

első oldal

A szerzői jogról szóló törvény 2013. április 1-jén – részben – hatályba lépett módosítása számos, előre kiszámítható újdonságot hozott. Így többek között változott az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók jogainak védelmi ideje és történt néhány esztétikainak mondható kiigazítás (pl. a díszlettervek szerzői jogi védelmének egyértelművé tétele, az árvamű-eljárás egyes részletszabályainak további cizellálása, a jogkezelőkre vonatkozó mechanizmusok további kalapálása).

Amiről ez az első oldal szól, az az Országgyűlés által utólag a tervezetbe emelt – tehát egyeztetésen át nem ment, a Kormány által benyújtott javaslatban egyébként meg sem nyitott – rendelkezés, amely a szerzői mű integritásával kapcsolatos személyiségi jogot biztosítja a szerzőnek. Ez a szabály adja meg a szerzőnek azt a jogot, hogy a létrehozott műve egységét, sérthetetlenségét biztosítsa mind a közvetett, mind a közvetlen behatásokkal szemben. Ennek alapján lehet fellépni például egy szobor karjának letörése ellen, vagy az ellen, ha a zenemű a szerzői számára elfogadhatatlan politikai kommentek között jelenik meg.

Ezt a jogot a kodifikált jogunk az 1969-es szerzői jogi törvény óta ismeri (ugyan a korábbi bírói gyakorlat jogfejlesztő tevékenysége során szintén voltak olyan esetek, amikor a bíróság meg tudta állapítani az integritás sérelmét). Ekkor igen tág jogosultság került be a jogszabályba, mivel a törvény 10. §-a alapján a szerző személyhez fűződő jogát sértette művének minden jogosulatlan megváltoztatása vagy felhasználása, eszerint pedig – csak e szabály alapján – a szerző lényegében minden, a törvényben vagy egyedi engedéllyel lehetővé nem tett megváltoztatása ellen felléphetett, sőt: bármely, egyszerűen engedély nélküli felhasználás is sérthette egyben az integritási jogot is. Azt ehhez hozzá kell tenni, hogy a 69-es törvény hatálya idején uralkodó általános politikai és kultúrpolitikai viszonyok és gyakorlatok e szabályt kívülről befolyásolva a szerzői jog működését szinte teljesen kiürítették. (Hadd ne részletezzük, mennyi lehetősége volt egy forgatókönyvírónak fellépni a műve megváltoztatása ellen, ha az egyetlen állami televízió akarta megváltoztatva sugározni azt, pl. politikai szempontok alapján hangolva át a művet.) A cenzúra ereje bizonyos intézmények (jellemzően az állami felhasználók) által megvalósított megváltoztatásokat nem hogy megengedett, de ez is volt a jellemző gyakorlat.

Ezt a gyakorlatot a rendszerváltással gyökeresen átalakult politikai, kulturális viszonyok felszámolták, mert felszámolhatták. Az integritás védelmének szabályozása ma ugyan nem uniós keretek között zajlik, de az EU részéről határozott elvárás volt, hogy a Berni Uniós Egyezménnyel összhangban álló szabályok szülessenek ezen a területen is – kimondva, kimondatlanul ezt az igen tágnak tűnő jogot kiegyensúlyozottabbá, az új alkotások szerzőinek alkotói (= minősített véleménynyilvánítási!) szabadságára figyelemmel korlátosabbá téve. Az indokolás kifejezetten meg is erősítette ezt. Az elfogadott szöveg a következő lett: A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy más olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

Látszólag azonban nem sikerült tökéletesen a cél megvalósítása, mivel a szabályozást a gyakorlat elkezdte az indokolás ellenében értelmezni: a szövegből ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy a becsületre, hírnévre sérelmesség mindegyik magatartáshoz kapcsolódik-e, vagy csak a megváltoztatás, megcsorbítás esetében többletfeltétel.

Gyertyánfy Péter és Faludi Gábor az utóbbi időben több cikkükben is kimutatták a joggyakorlat problémáit. Faludi Gábor végül arra a következtetésre jutott, hogy a bírói gyakorlat konzekvensen tér el a törvénytől, emiatt nem indokolt a törvény módosítása (még akkor sem, ha egyébként a bíróságok félretették a törvény indokolását).

Gyertyánfy jobbító, és az alkalmazási vita terét leszűkítő javaslata a következő volt: „A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása vagy lényegének más módosítása, illetve minden olyan megváltoztatása vagy megcsorbítása, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

Nincs itt lehetőség (és a minősíthetetlenül gyenge megfogalmazások miatt szükség sem) arra, hogy a parlamenti vitában felmerült szövegeket egyenként megvizsgáljuk. A végül minden szakmai előkészítés nélkül megszavazott szöveg a következő lett: A szerző személyhez fűződő jogát sérti művének mindenfajta eltorzítása, megcsonkítása, vagy a mű más olyan megváltoztatása vagy a művel kapcsolatos más olyan visszaélés, amely a szerző becsületére vagy hírnevére sérelmes.

Ez a megoldás nyilvánvalóan meg sem próbál választ adni a tényleges joggyakorlati problémára, a bírói gyakorlat – ha optimisták vagyunk – változni nem fog, halad tovább azon az úton, amelyet már eddig kitaposott magának. Ezt kívánjuk is, hogy így legyen. Ha viszont pesszimistábban szemléljük a történéseket, akkor azt mondhatjuk, hogy a joggyakorlat bizony változhat: a mű megcsorbítása helyett minden visszaélés (ide értve az engedély nélküli felhasználásokat is?) ide sorolása jelentősen szélesítheti a jogsértőnek tekinthető magatartások körét, amit ma már sajnos ténylegesen csak az különböztet meg a 69-es törvény tartalmától, hogy többletfeltételként a szerző becsületének, hírnevének sérelmét is vizsgálni kell. A visszaélés igen széles körű – alapelvi szinten kezelhető – fogalmának beemelése egy konkrét jogsértési feltételeket megfogalmazó normába az értelmezés szintjén kezelhetetlen fából vaskarika. A visszaélés bármely alanyi (vagyoni vagy személyiségi) jogra nézve megvalósulhat, és a jogszerű joggyakorlás jogellenessé átminősítését eredményezheti. Emiatt a módosítást sikerületlen, a tényleges problémákra megoldást nem adó változásnak kell tekinteni, ami a bírói gyakorlatban a művészeti szabadság aránytalan korlátozásait is hozhatja.

Grad-Gyenge Anikó